http://nuskull.hu/lemezkritikak/ne-obliviscaris-portal-of-i/
Ne Obliviscaris Portal Of I
Rating: 9.5/10
A progresszív black metal nem mondható a legtradicionálisabb black szakágazatnak, főként, ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt 1,5-2 évben végbemenő még viszonylag kicsinek, közepesnek számító hipster black metal vonulat is bőven elébe tudott lépni. A főként az Enslaved, az Ihsahn, a Krallice, a Borknagar, a Kathaarsys stb. által képviselt progresszív vonal így érezhetően mintha kezdene megkopni, s régi fényét kezdi elveszteni nem csak az idő, de a népszerűség próbáján is a black rajongói között, egyfajta triviális probléma látszatát keltve. A színtér ezért nem véletlenül kiáltott vérfrissítésért, a legnagyobb megmozdulást pedig egyértelműen a Ne Obliviscaris felbukkanása jelentette, akik 2007-ben megjelent három számos demó felvételükkel fanfavorit zenekarrá nőtték ki magukat, a remegő térdeknek azonban sajnos 2012-ig várniuk kellett, hogy a zenekar végül nagylemezen is bemutatkozzon. A Portal of I pedig jött, látott és győzött, megkockáztatom, hogy a srácok lerakták az asztalra az elmúlt évek egyik legjobb metal lemezét, black metalban biztosan. Talán csak a Der Weg Einer Freihet tavalyi dallamos black metal dalcsokra tudja megközelíteni a Ne Obliviscaris által generált epikus atmoszférát a black metal minőségében.
Amióta az Opeth a progresszív metal színtér egyik ünnepelt zenekarává lépett elő, könnyen kijelenthetjük, hogy rengeteg víz lefolyt már a Dunán, s megközelítőleg az Enslaved lett a kiindulási alap progresszív black metalban (plusz ehhez a tézishez a Wolves in the Throne Room és a Mirrorthrone is felkapaszkodott) köszönhetően az olyan alaplemezeknek, mint a Vikingligr veldi, a Frost, a Below the Lights vagy az Isa, két éve pedig az Axioma Ethica Odinivel taroltak kritikailag. Az észak-európai (értsd: norvég, svéd, illetve kicsit délebbre dán) black hangzásvilág, epikus atmoszféra alapjaiban határozta meg a progresszív black metal kultúrát, hiszen a műfajok szinteződése svéd oldalról leginkább a progresszív (azért itt volt egy black mozgalmi úttörő Bathory is), norvég oldalról pedig a tisztán black műfaji hagyományok tematikus témakezelésében nyert teret. A norvég black metal színtér ténylegesen olyan domináns volt, hogy talán egy fölöslegesnek is mondható rivalizálás tört ki közte és a svéd death metal színtér között. Mindenesetre a black metal második hulláma (Mayhem, Burzum, Darkthrone, Immortal, Enslaved, Emperor, Dimmu Borgir, Gorgoroth, Ulver stb.), valamint a Bathory diktálta leginkább azokat a műfaji hagyományokat, amelyeknek a kibontását most ismerjük, s amely mondhatni meghasonlott az atmoszféra tengelyén a post-rock, shoegaze stb. által, de ezek már új műfaji vívmányok. Ami ténylegesen fontos, az pedig az, hogy az Opeth és társai elég jelentős hatást gyakoroltak arra a kezdeményezésre, amely már az Enslaved munkásságában is megvolt: a progresszív témakezelés, burjánzó ötletgarnitúra komplex kompózíciós technikával, elnyújtott, hörgő merengések, változó ütemidő, aktív tremolózás, mélabús hangulat, fájdalom és elszigeteltség a négyzeten. De valahogy sosem tudott igazán kilépni a medréből az elképzelés, hiszen a black önmagában elég szűk mozgástér (nem véletlenül lett kitalálva pl. a blackgaze (Alcest), vagy ott a screamo/black/post-rock (Deafheaven) is, a hipszterségről nem is beszélve), a progresszív vonal pedig ennek éppen az ellentéte: lehetőség nyílik latin, kiterjesztett akusztikus, de akár olykor keleties hangzásvilág kölcsönzésére is. Talán ez volt az ausztrál Ne Obliviscaris legnagyobb fegyverténye akkor, amikor megjelent a színtéren: talán ők játszották a legszínesebben, s a legszerteágazóbban a progresszív black metalt olyan művészi ambíciók mellett, hogy akár Anathema bakeliteket is vizionálhatnánk a próbatermükbe. A fiktív kép pedig valahogy mégis valósággá válik.
A The Aurora Veil című demó már tömören vázolta, hogy hogyan lehet valami elvontan brutális, de mégis gyönyörű: a koncepció alapvetően kimerült a (dallamos) black metal közegének a kibontásában, az elmúlt évek atmoszférikus leágazásait ők a progresszív tételkezeléssel cserélték, valamint szummázták azt, ahova a művészi hajlamnak tartania kellett, kikapták a hagyományokat a klaviatúrára és megadták a jól érzékelhető váltásoknak az instrumentális állomásokat. A Portal of I dalcsokrán pedig tökélyre fejlesztették azt a más dimenzióra kilépett fantasztikumot, amely annyira nem szintetikus és önelégült, hogy boldogan kimondhatjuk: a giccsesség faktort elzárták egy adekvát dobozba, s onnan a lemez végéig nem is szabadították ki, ettől lesz egy mestermű igazán tökéletes. Már a borítón a szemünkbe ötlik az Opeth előtti tisztelgés, hiszen az O kiemelése nem csak a bandát, de egyben tanárát is jelképezi. Rendkívül szép gesztus, egyfajta magasztos igényt is teremt, hiszen metodikus lekövetkezése annak, hogy a banda zenei térképe hogyan merít körkörösen az extrém metal bugyrából, s hogyan képes beteljesíteni a hype adta elvárásokat. A Portal of I dalszerkezete rendkívül lépcsőzetes, de egyben tételenként egy összetett utazás is, hiszen tónusai módszeres zenei tartalmak a derűstől egészen a mogorva zenei képek eszköztáráig, apró lépéseit non-figuratív instrumentális alákísérések teljesítik ki: az akusztikus lebegéstől a hegedű sírásáig a lehető legszélesebb skálán mozognak az elemek. A Tapestry of the Starless Abstract (amelyet a demóról kölcsönöztek a Forget Not és az As Icicles Fall társaságában) egyből a képünkbe lép egy elég dallamas black metal panelkezelés képében, amely dobkezelésében a legintenzívebb aspektusokban itat veszedelmet az egyre atmoszférikusabb távlatokba terpeszkedő zenei összképbe, amely később az összes tételben kegyetlenül konszolidálja magát. A tremolóval történő frekvenciapulzálás elnyújtja a dallamokat, a visszatérő és egyben hangulatfestést szolgáló hegedűjáték pedig az egyik legfontosabb sarokpontja a lemeznek. A sokoldalú melodikus témakezelés (pl. Xenoflux, As Icicles Fall stb.) talán nem éppen a csupasz black metal sajátossága, de a Ne Obliviscaris az akusztikus betétek elhelyezésével úgy tördeli ezeket a betéteket, hogy szerepkörük felerősödik (a kiemelten dallamos black metal elszállások tekintetében méginkább), a hegedű melankóliája pedig párban ál a progresszív terjengéssel, hiszen skaláris vonulatai, bámulatos esszenciája olyan méreteket ölt, hogy sok szimfonikus metal zenekar besírna örömében, ha rendelkezne egy ilyen fényponttal. Tim pedig egészen elképesztő, amit művel az albumon, nemcsak a húros szenvelgést, de még a blackben tradicionális vokálokat is ő vállalta!
Egyszerűen minden instrumentum a helyén van, olyan basszusfutamokat játszik Brendan Brown, amelyeknek ténylegesen minden progmetal albumon helye lenne, Nelson Barnes a lelkét kiüti a bőrökön, Benjamin Baret és Matt Klavin gitárjátéka pedig végig rendkívül intenzív, a középtempójú szólóik a komor átmenettől az epikus kikelésekig terjednek, s Tim olyan tiszta éneket (modern filozófiai eszmefuttatások tömkelege) tesz a melódiaáradatba, a néhol picit avantgárd áthallásokba, hogy azt tanítani kellene. A dalcsokor csúcspontja egyértelműen a már tavaly megosztott And Plague Flowers the Kaleidoscope, hiszen tökéletes leképezi azt, ahogy ezután a lemez után szólnia kell a progresszív black metalnak. A latinos akusztika a kezdésnél telitalálat, az ehhez hasonló progresszív megoldás jó elsülésére szerintem az első Flametal lemezen (flamenco keverése egyedülállóan progresszív metallal), valamint a második Mod Flanders Conspiracy dalcsokron kívül nem kell hoznom mást példának. A felfokozott belterjes témahasználat, a szakaszokra bontható váltások, a dallamok sokszínűsége, emelkedettsége mind-mind csak az epikusság indexét növelik, s egyszerűen képtelen elfáradni a lemez végére bárhogyan is legyen az több mint egy órás. Elképesztő, hogy a Ne Obliviscaris mennyire kreatív, képtelenek az önismétlés hibájába esni, és az, hogy több mint hetven percen keresztül fenntartják a figyelmet az az év egyik, ha nem a legnagyobb zenészi teljesítménye. Csakis szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni az anyagról, hiszen új fejezet kezdődött a Portal of I dalcsokrával a progresszív black metalban. Majdnem hibátlan, aki még nem hallotta, az sürgősen pótolja (még úgy is, hogy blackszűz, esetleg nem éri a black metalt), mert lemarad az év egyik legjobb, s legfontosabb lemezéről.
Ne Obliviscaris Portal Of I
Rating: 9.5/10
A progresszív black metal nem mondható a legtradicionálisabb black szakágazatnak, főként, ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt 1,5-2 évben végbemenő még viszonylag kicsinek, közepesnek számító hipster black metal vonulat is bőven elébe tudott lépni. A főként az Enslaved, az Ihsahn, a Krallice, a Borknagar, a Kathaarsys stb. által képviselt progresszív vonal így érezhetően mintha kezdene megkopni, s régi fényét kezdi elveszteni nem csak az idő, de a népszerűség próbáján is a black rajongói között, egyfajta triviális probléma látszatát keltve. A színtér ezért nem véletlenül kiáltott vérfrissítésért, a legnagyobb megmozdulást pedig egyértelműen a Ne Obliviscaris felbukkanása jelentette, akik 2007-ben megjelent három számos demó felvételükkel fanfavorit zenekarrá nőtték ki magukat, a remegő térdeknek azonban sajnos 2012-ig várniuk kellett, hogy a zenekar végül nagylemezen is bemutatkozzon. A Portal of I pedig jött, látott és győzött, megkockáztatom, hogy a srácok lerakták az asztalra az elmúlt évek egyik legjobb metal lemezét, black metalban biztosan. Talán csak a Der Weg Einer Freihet tavalyi dallamos black metal dalcsokra tudja megközelíteni a Ne Obliviscaris által generált epikus atmoszférát a black metal minőségében.
Amióta az Opeth a progresszív metal színtér egyik ünnepelt zenekarává lépett elő, könnyen kijelenthetjük, hogy rengeteg víz lefolyt már a Dunán, s megközelítőleg az Enslaved lett a kiindulási alap progresszív black metalban (plusz ehhez a tézishez a Wolves in the Throne Room és a Mirrorthrone is felkapaszkodott) köszönhetően az olyan alaplemezeknek, mint a Vikingligr veldi, a Frost, a Below the Lights vagy az Isa, két éve pedig az Axioma Ethica Odinivel taroltak kritikailag. Az észak-európai (értsd: norvég, svéd, illetve kicsit délebbre dán) black hangzásvilág, epikus atmoszféra alapjaiban határozta meg a progresszív black metal kultúrát, hiszen a műfajok szinteződése svéd oldalról leginkább a progresszív (azért itt volt egy black mozgalmi úttörő Bathory is), norvég oldalról pedig a tisztán black műfaji hagyományok tematikus témakezelésében nyert teret. A norvég black metal színtér ténylegesen olyan domináns volt, hogy talán egy fölöslegesnek is mondható rivalizálás tört ki közte és a svéd death metal színtér között. Mindenesetre a black metal második hulláma (Mayhem, Burzum, Darkthrone, Immortal, Enslaved, Emperor, Dimmu Borgir, Gorgoroth, Ulver stb.), valamint a Bathory diktálta leginkább azokat a műfaji hagyományokat, amelyeknek a kibontását most ismerjük, s amely mondhatni meghasonlott az atmoszféra tengelyén a post-rock, shoegaze stb. által, de ezek már új műfaji vívmányok. Ami ténylegesen fontos, az pedig az, hogy az Opeth és társai elég jelentős hatást gyakoroltak arra a kezdeményezésre, amely már az Enslaved munkásságában is megvolt: a progresszív témakezelés, burjánzó ötletgarnitúra komplex kompózíciós technikával, elnyújtott, hörgő merengések, változó ütemidő, aktív tremolózás, mélabús hangulat, fájdalom és elszigeteltség a négyzeten. De valahogy sosem tudott igazán kilépni a medréből az elképzelés, hiszen a black önmagában elég szűk mozgástér (nem véletlenül lett kitalálva pl. a blackgaze (Alcest), vagy ott a screamo/black/post-rock (Deafheaven) is, a hipszterségről nem is beszélve), a progresszív vonal pedig ennek éppen az ellentéte: lehetőség nyílik latin, kiterjesztett akusztikus, de akár olykor keleties hangzásvilág kölcsönzésére is. Talán ez volt az ausztrál Ne Obliviscaris legnagyobb fegyverténye akkor, amikor megjelent a színtéren: talán ők játszották a legszínesebben, s a legszerteágazóbban a progresszív black metalt olyan művészi ambíciók mellett, hogy akár Anathema bakeliteket is vizionálhatnánk a próbatermükbe. A fiktív kép pedig valahogy mégis valósággá válik.
A The Aurora Veil című demó már tömören vázolta, hogy hogyan lehet valami elvontan brutális, de mégis gyönyörű: a koncepció alapvetően kimerült a (dallamos) black metal közegének a kibontásában, az elmúlt évek atmoszférikus leágazásait ők a progresszív tételkezeléssel cserélték, valamint szummázták azt, ahova a művészi hajlamnak tartania kellett, kikapták a hagyományokat a klaviatúrára és megadták a jól érzékelhető váltásoknak az instrumentális állomásokat. A Portal of I dalcsokrán pedig tökélyre fejlesztették azt a más dimenzióra kilépett fantasztikumot, amely annyira nem szintetikus és önelégült, hogy boldogan kimondhatjuk: a giccsesség faktort elzárták egy adekvát dobozba, s onnan a lemez végéig nem is szabadították ki, ettől lesz egy mestermű igazán tökéletes. Már a borítón a szemünkbe ötlik az Opeth előtti tisztelgés, hiszen az O kiemelése nem csak a bandát, de egyben tanárát is jelképezi. Rendkívül szép gesztus, egyfajta magasztos igényt is teremt, hiszen metodikus lekövetkezése annak, hogy a banda zenei térképe hogyan merít körkörösen az extrém metal bugyrából, s hogyan képes beteljesíteni a hype adta elvárásokat. A Portal of I dalszerkezete rendkívül lépcsőzetes, de egyben tételenként egy összetett utazás is, hiszen tónusai módszeres zenei tartalmak a derűstől egészen a mogorva zenei képek eszköztáráig, apró lépéseit non-figuratív instrumentális alákísérések teljesítik ki: az akusztikus lebegéstől a hegedű sírásáig a lehető legszélesebb skálán mozognak az elemek. A Tapestry of the Starless Abstract (amelyet a demóról kölcsönöztek a Forget Not és az As Icicles Fall társaságában) egyből a képünkbe lép egy elég dallamas black metal panelkezelés képében, amely dobkezelésében a legintenzívebb aspektusokban itat veszedelmet az egyre atmoszférikusabb távlatokba terpeszkedő zenei összképbe, amely később az összes tételben kegyetlenül konszolidálja magát. A tremolóval történő frekvenciapulzálás elnyújtja a dallamokat, a visszatérő és egyben hangulatfestést szolgáló hegedűjáték pedig az egyik legfontosabb sarokpontja a lemeznek. A sokoldalú melodikus témakezelés (pl. Xenoflux, As Icicles Fall stb.) talán nem éppen a csupasz black metal sajátossága, de a Ne Obliviscaris az akusztikus betétek elhelyezésével úgy tördeli ezeket a betéteket, hogy szerepkörük felerősödik (a kiemelten dallamos black metal elszállások tekintetében méginkább), a hegedű melankóliája pedig párban ál a progresszív terjengéssel, hiszen skaláris vonulatai, bámulatos esszenciája olyan méreteket ölt, hogy sok szimfonikus metal zenekar besírna örömében, ha rendelkezne egy ilyen fényponttal. Tim pedig egészen elképesztő, amit művel az albumon, nemcsak a húros szenvelgést, de még a blackben tradicionális vokálokat is ő vállalta!
Egyszerűen minden instrumentum a helyén van, olyan basszusfutamokat játszik Brendan Brown, amelyeknek ténylegesen minden progmetal albumon helye lenne, Nelson Barnes a lelkét kiüti a bőrökön, Benjamin Baret és Matt Klavin gitárjátéka pedig végig rendkívül intenzív, a középtempójú szólóik a komor átmenettől az epikus kikelésekig terjednek, s Tim olyan tiszta éneket (modern filozófiai eszmefuttatások tömkelege) tesz a melódiaáradatba, a néhol picit avantgárd áthallásokba, hogy azt tanítani kellene. A dalcsokor csúcspontja egyértelműen a már tavaly megosztott And Plague Flowers the Kaleidoscope, hiszen tökéletes leképezi azt, ahogy ezután a lemez után szólnia kell a progresszív black metalnak. A latinos akusztika a kezdésnél telitalálat, az ehhez hasonló progresszív megoldás jó elsülésére szerintem az első Flametal lemezen (flamenco keverése egyedülállóan progresszív metallal), valamint a második Mod Flanders Conspiracy dalcsokron kívül nem kell hoznom mást példának. A felfokozott belterjes témahasználat, a szakaszokra bontható váltások, a dallamok sokszínűsége, emelkedettsége mind-mind csak az epikusság indexét növelik, s egyszerűen képtelen elfáradni a lemez végére bárhogyan is legyen az több mint egy órás. Elképesztő, hogy a Ne Obliviscaris mennyire kreatív, képtelenek az önismétlés hibájába esni, és az, hogy több mint hetven percen keresztül fenntartják a figyelmet az az év egyik, ha nem a legnagyobb zenészi teljesítménye. Csakis szuperlatívuszokban lehet nyilatkozni az anyagról, hiszen új fejezet kezdődött a Portal of I dalcsokrával a progresszív black metalban. Majdnem hibátlan, aki még nem hallotta, az sürgősen pótolja (még úgy is, hogy blackszűz, esetleg nem éri a black metalt), mert lemarad az év egyik legjobb, s legfontosabb lemezéről.
αναλαμβάνει πρωταγωνιστικό ρόλο στην πλειονότητα των κομματιών και δε ακολουθάει συνοδευτικό ρόλο όπως θα περίμενε κανείς.Μάλιστα σε τραγούδια όπως το "As Icicles Fall" εναλλάσσεται επιτυχώς με μια σειρά από κιθαριστικά leads,προσδίδοντας στην επιθετικότητα ένα ελκυστικό,λυρικό "μανδύα".
